Bloggerek Balatonföldváron: brainoiz

Szóval az egész úgy történt, hogy egy hosszú hétvégén nyaralni mentünk a barátaimmal aBalaton mellé. A „Balaton mellé", mint kifejezés, általában elég nagyvonalúan írja le az adott üdülő elhelyezkedését, de a földvári Anna-Mária Villa esetében ez majdnem szó szerint értendő. A szálloda közvetlenül a platánfás parti sétányon áll, durván tíz lépésre a víztől, bár lehet, hogy most indokolatlanul sokat mondtam. Ez több szempontból is nagyon kellemes dolog, például az ember érkezés után úgy dőlhet hátra az udvaron - miközben a lélektanilag fontos doboz sörrel tompítja az idény első napjára ütemezett vonatút emlékét -, hogy közvetlenül a Balatonra és a tihanyi dombokra lát. (Este grátisz naplementével, ami az ajtóig jön.)

A platánfákkal szegélyezett sétány és a szálloda századelős villaépületei együtt remek képzettársításokra adnak lehetőséget. Volt, akinek békebeli románcok jutottak eszébe, nekem pedig (mert főleg furcsa történeteket olvasok) mindenféle 19. századi, nem létező regények, ahol úri kalandorok isszák a konyakot a teraszon, miközben a Gőzhajózási Részvénytársaság járatára várnak Füred felé. Ez a kép aztán annyira elhatalmasodott rajtam, hogy erővel kellett leküzdenem a késztetést, hogy ne váltsak át a következőkben Jókai stílusába, mert ál-archaizáló szókinccsel nehéz lenne megfogalmazni, hogy a szállodában van ingyen wifi („a hordozható sürgönygép használata egyetlen krajczárba sem fáj", esetleg). A századelős hangulat természetesen kizárólag az épületek jellegzetes, tornyos formájára és a falakra akasztott, régi fényképekre korlátozódik, nem a felszereltségére vagy állapotára: a villát az utóbbi években újíthatták fel, nagyon alaposan, minden rendezett, kellemes és tiszta. Többféle választható szoba van, a mi kétszemélyesünkhöz zuhanykabin, hűtő és tévé járt. Meg ingyen wifi, de ezt már korábban beleerőszakoltam a szövegbe.

Ha szóba került a felújítás, azt gyorsan meg kell említenem, hogy hosszú évekkel ezelőtt jártam utoljára Balatonföldváron, és már akkor is nagyon szimpatikus helynek találtam, de azóta mintha mindent kicseréltek volna a kikötő és a vasútállomás körzetében. A változás a parti sétányon feltűnő igazán, mert a régi villaépületekből pofás, színes szállodák lettek, de a központban is akad több étterem, kávézó vagy park, ami mintha egészen megújult volna, vagy nem is létezett korábban. 

A Villában töltött hosszú hétvége alatt az mindenképpen kiderült, hogy akkor is elüthettük volna az időt, ha ki sem lépünk a kapun. Van itt pezsgőfürdővel kombinált belső medence, külső medence (éppen kezdték beüzemelni, gondolom, a főidény első hétvégéjére való tekintettel, ezért ezt nem tudtuk kipróbálni, bár így másképpen lett volna élmény), többféle szauna, nyugágy, meg a játszótér, amit korunknál fogva inkább hanyagoltunk - a célközönség viszont láthatóan élvezte -, nem úgy, mint az épületünk aljában található helyiséget, ahol a biliárd- és a csocsóasztal volt. Az utóbbi mellett két egymást követő éjszaka alatt sikerült annyi időt eltöltenünk,  hogy vízhólyag nőtt a tenyeremre, ráadásul a szálloda hangszigetelését mi sem bizonyítja jobban, hogy az egy szinttel feljebb alvó többiek semmit sem hallottak a győztesek elvadult diadalmenetéből.

Mivel szeretünk merészen élni, néha kimerészkedtünk a külvilágba. A szállodától tíz méterre már van elfoglalható terület, egy csomó pózoló hattyú, meg lépcsők a vízbe, de mi a távolabbi strandra mentünk, ami azt jelenti, hogy nagyjából öt, esetleg tíz percet sétáltunk megfontoltan. A hagyományoknak megfelelően lángost ettünk, palacsintát meg jégkrémet, néztünk naplementét és bevizsgáltunk egy utcabált a kikötőben. Balatonföldvár előbb emlegetett kellős közepén tejeskávét ittunk belesüppedve a fotelekbe, és kétszer is beültünk a Manna Mia nevű étterembe, ahol komoly krízist okozott a választék. 

Ha valaki régebben a balatoni élményeit taglalta, legalább egy félmondat erejéig borítékolhatóan kitért a vendéglátóhelyekkel kapcsolatos kritikájára. Ezért külön ki kell emelnem a pozitív csalódást, a mindenhol nagyon kedves és figyelmes kiszolgálást. (Az egyetlen enyhén fájó pontnak mindössze a kilencvenes évek legdurvább slágereiből összeállított megamixet nevezném az egyik helyen, de legalább kiderült, hogy bizonyos refrének elpusztíthatatlanul szunnyadnak egy évtizeden át az ember agyában.) Az Anna-Mária Villában pedig aztán tényleg nagyon kedvesek voltak velünk, a svédasztalos reggelinél például vagy éjszaka, amikor lehetett üdítőt igényelni az éjszakai portán, meg úgy általában mindenki nagyon figyelmesnek tűnt.

Egy dolgot amúgy mindenképpen megfogadtam: legközelebb megpróbálom nem otthon hagyni a futócipőmet, és akkor nem nézem irigykedve a reggeli friss szélben loholó embertársaimat a sétányon, miközben dekadensen válogatok odabent a felvágottak és a sajtok között.